Kiss Gabriella művésztanár - 'Átjárók'
Születés Hete, Holdam Udvar 2015
Szeretettel köszöntök minden itt megjelent érdeklődőt, ezen
a Születés hete kapcsán megrendezésre kerülő kiállítás megnyitón.
Dunai Beáta kiállításának címe: „Átjárók” .
Ez az egy szó
önmagában is sokrétegű, mert hiszen több jelentése is van. Ha szétbontom, megsokszorozom,
egy történetet kapok:
Ami egy
Átjárón átjáró Átjáróról szól
Dimenziókat
átkötő csatornán,
innen
oda tartva átkelő,
Utazó,
aki nem más, mint kiben már élet lakik.
Fogan,
terem, nő, növekszik, áttör tehetetlen anyagon
és
szív magába életet, energiát hogy feszítsen magán és sejtesedjen.
Az
Élet létkövete, átküzdi magát a dimenziók közti térben,
ott
hagyja, mi már nem engedi és kész arra miért fogant:
hogy
léte életbe forduljon, és megtestesedjen.
Egy személyes mozzanattal kezdeném kiállítás megnyitó
gondolataimat: majd 10 éve van szerencsém közelebbről is szemlélő-követőként
figyelni Dunai Beáta alkotóéletét. Egy Márai Sándor gondolattal kezdeném, ami
szerintem maximálisan jellemzi a gondolkodásmódját, életfelfogását:
„Beszélj a lényegesről, írd a
lényegeset, cselekedj lényegeset”.
A lényeg keresése és sikeres
megfogalmazása a célja, mindig, mindenben, de ezt nem öncélúan teszi hanem emberi,
érző és értő módon.
Úgy érzem, már a képei témája
is erről tanúskodik: mindennek a gyökere és természetesen az ő személyes –
művészi és anyai- megéléseiben is nagyon időszerű ez a momentum: a Teremtés-
mint alkotás- létrehozás-születése valaminek. Tekinthetnénk egy vizuális képes-
naplónak is, ami azonban mégis túlmutat a szubjektív egyéni megélésen:
örök érvényű tartalmakat sejtet.
Nehéz ehhez a nem csak fizikai
szinten zajló folyamathoz: Születéshez, Szüléshez egyértelmű, pontos szavakat
találni. Hiszen aki átéli, mindenki saját érzésein át néz rá vissza. Kultúránként
is más és más szokások, hiedelmek tapadtak, kötődtek hozzá. De jelentősége
kortól és szövegkörnyezettől független, és állandó.
Maga a Születés misztériuma
nem tűr el sallangot, hazugságot. Minden okkal és tervvel történik. Egyszerűen,
megmásíthatatlanul.
Manapság minden felhígul,
hajlamosak vagyunk túlbeszélni, túlmagyarázni. Mert már annyira eltávolodtunk a
sok inger keltette hangzavarban a lelkünk közepétől, hogy nem tudjuk, nem
merjük a mondandónk végét megfogni, amit feltekerve lényegre tapinthatnánk.
Ezek a képek nem igényelnek
magyarázatot, mert tiszta gondolatokban, egyértelmű nyelven beszélik el a
lényeget. Képi világa hasonlít az eredetmondák, mítoszok verbalitására:
letisztult, organikus vonalai, tiszta színei, apró részletei a
szívünkhöz-lelkünkhöz szólnak. Olyan tudati szintet céloznak meg, amit már nem
zavarnak meg a valóság illúziói, ezért félreértetlenek és örök érvényűen igazak.
Szeretném előre bocsátani:
minden külső személy általi értelmezés szubjektív, ha nem az alkotó saját
gondolatait közli. Ezért most kérném, a kiállítás megnyitón megjelenteket, hogy
a következő gondolatokat úgy fogadják, mint egy lehetséges megközelítést a sok
közül:
Minden most kiállított kép akár lehetne egy-egy
mozzanat és egyben kerettel kiemelt pillanata a Meg-születésnek:
A kerek képek egyikén mintha látnánk,
amint körbefogja magát az élet ígérete. Befészkelődő harmóniában pulzál:
tisztán, erősen. A csatorna- folyosó-átkötés a külvilág és belvilág közt…mint
egy szár ami tart és köt. Nézhetjük úgy is, mint egy bimbós virágot, melynek
kelyhében további életet rejtő magocska érik.
Majd a növekedés drámája, a
megrengető feszítés kíséri ezt az életerő demonstrációt. Ebben a kiszakadás-növesztés
folyamatban jelen van az állandó átalakulás ígérete, és megjelennek létének kérdései
is:
„Vajon szét tudom-e feszíteni,
ami éltet?- dinamikájával harcol, mintha kérdezné „ A világomat , ami eddig
tartott már én tartom össze?” . És hittel naponta túl kell lépnie önmagán,
miközben végrehajtja, a belé rejtett örök érvényű élettervet.
Aztán a terv elkészül, beérik,
és a végső pillanatban a kompozíción megjelenő párhuzamos vonalakkal
felerősített irány elkerülhetetlenül elindítja a csatornába feszülést. És végre
az Utazó útra kel, Átjárót nyitva élettervéhez. Mintha több fázis jelenne meg a
képen: a sötét és világos váltakozó párhuzamos vonalak a kiszakadás lassú, de
kirobbanó ritmusfázisai is lehetnének: a feszítés-elernyedés fájdalmas folyamatábrái,
egyszerre, egy képen vésődnek a vászonba.
Végül - mintha az Életet adó,
is megjelenne, mintha az ő szemszögéből, egy szubjektív anyai szemszögből
látnánk a kirobbanást, amint lenéz a combjaira. Az eddig egyedülinek tűnő
vállalás, sorsfeladat, mégsem egy magányos dráma. Hanem két lélek, két élet
összekapcsolódása.…Talán ez a legdrámaibb mozzanat: „Még részei vagyunk egymás
testének, szöveteinek, vérünk pulzál bennünk… még csak egy pillanat…és már Te
vagy és Én vagyok-, de még kicsit itt vagyunk egymással, egymásban, együtt .„
Bár nincs egyértelműen megörökítve maga a megszületés
aktusa, de érezhető a képek narrációja által, hogy közel a beteljesedés. A
festmények történetisége olyan, mint egy végkifejlet előtt befejezett
művészfilm, amikor a néző - jelen esetben mi befogadók - mesélhetjük tovább a
történetet magunkban, és ez által válhat a saját élményünkké.
Egy biztos: ami elindult, az
megérkezik: átjutva az Átjárón. Misztikus kaland ez. És kezdődik egy új… vagy
folytatódik tovább.
Ezekkel a gondolatokkal ajánlom szeretettel Dunai Beáta
képeit, melyeket kicsit belül ízlelgetve továbbvisszük és rakosgathatunk magunkban.
Köszönöm
a megtisztelő figyelmüket!
Miskolc, 2015. május
4.
---------------------------------------------------------------------------------------
Jozipovics György
grafikusművész: Gondolatok Dunai
Bea képeihez, 2006
Bea képeit időrendben végignézve
felmerülhet egy gondolat bennünk, amely a képek jellegének változásáról szól.
Az
emberek vajon szeretik-e, elfogadják-e az őszinte változást a másik embertől?
Ez egy nehéz kérdés, mert általában a nézőnek, a barátnak, a munkatársnak, a főnöknek,
stb. szüksége van a másik emberből áradó változatlanságára, de ugyanezek az
emberek a változást is éppúgy elvárják. Ennek a változásnak az iránya elvárásuk
szerint természetesen afelé haladjon, ami az előbb felsorolt kapcsolatoknak
egyénenként is kedvező. Ebből a nézőpontból a viszonyulás helyességét semmi sem
döntheti el, hiszen az egyik igény látszólag kioltja a másikat.
Bea a nézővel és a szakmai megítélőkkel veszi fel a küzdelmet.
Amikor csak az alkotás folyamatának a végeredményeit figyeljük meg
megállapíthatjuk, hogy több fordulat is bekövetkezett, amely a képek formai
megjelenésének jelentős változásával járt. Lehet ezt kísérletező magatartásnak
és más szempontból gyengeségnek is feltüntetni (mert azt mondhatja a néző, hogy
nem lát lineáris következetességet).
De nézzünk jobban
a mélyére az alkotási folyamatnak.
Az
alkotó, amíg nem figyel kellőképpen önmagára, talán észre sem veszi a változást
magában, csak hosszabb időszak után visszanézve a munkáira, állapíthatja meg
annak tényét.
Bea
korai munkáiban egy felmerülő aktuális gondolat, vagy ötlet volt a meghatározó,
amelyet mai kornak megfelelő formai nyelven oldott meg. Ezeket a néző viszonylag könnyen megfejtheti.
Az új képek készítése viszont más alkotási módszerrel történt.
Régebben a gondolat, az inspirációs pont legtöbbször önmagán kívül helyezkedett
el, ami azt jelenti, hogy a világból származó élmények, aktuális gondolatok
határozták meg azt, és annak formai megjelenését.
Mostani
képeinek inspirációs alapja a belső. Amikor befelé figyelünk, megfelelési
kényszer nem lehet bennünk. Tapasztalhatjuk, hogy egy élmény, gondolat, érzés
felmerül, aztán átalakul, vagy jön a következő. Ezért nehéz ugyanabban az
élményben hosszabban tartózkodni.
Ebben a folyamatban folyamatosan őszintének kell lennie az
alkotónak, ez viszont kizárja a forma káprázatát. Az alkotói munka kezdetekor
viszont a forma létrehozása, annak bűvölete a siker záloga. Az utóbbi módszernek
a társérzete az öröm, míg az előzőnek a szenvedés. Amíg Bea az előző módszerrel
dolgozott ezt érezte, most viszont már nem erre az örömre vágyik.
A képek formai
megjelenése absztrakt, hiszen ez nagy szabadságot biztosít az alkotónak.
Természetesen ez is megváltozhat, és más formanyelv léphet a helyébe. A kulcs
abban van, hogy a befelé figyelés módszerét sikerül-e folyamatosan
megvalósítania, és egyre jobban elmélyítenie. Ennek eredménye az őszinte és
egyéni tapasztalatokat felmutató művek sora lesz.
Szabó Noémi művészettörténész Dunai Beáta ’Belső Képek’ című kiállításához, Budapest Bank Center, 2007
A
festészet néma költészet, és a költészet vak festészet – írta Leonardo ezt a
nagyon találó és végtelenül poétikus gondolatot. Tehát arról van szó, hogy a
festmény olyan költői műalkotás, amelyet látni lehet, nem pedig hallani, a
költészet pedig olyan festmény, amelyet hallani lehet, nem pedig látni.
Valójában az érzékszervek szerepéről és fontosságáról van szó, kicsit azt
sugallva, hogy a szem mégis nemesebb érzékszerv a fülnél és ez által a
festészet összetettebb hatást tud kiváltani, mint a költészet. Nos, Dunai Bea
műveinek esetében is azt konstatáljuk, hogy igencsak erősen szemre (való) ható
alkotásokkal van dolga a nézőnek.(…)
H. Szilasi Ágota művészettörténész Dunai Beáta ’Képek
a mélyből’ című kiállításához, Szentendre ArtUnió Galéria, 2009
Dunai Bea egyszerűen hangulatember? Ezt is
gondolhatjuk, amikor egymás mellett látjuk a hatalmas egymásnak feszülő, színes
íveket és az ezzel ellentétben álló sötét, bársonyosan kavargó sötét
örvényeket, vagy a finom akvarelleket illetve a keleti kalligráfiákra utaló
kompozíciókat. Ezek a más és más formai jelleggel bíró alkotások valójában
belső tájképek, nehezen meghatározható elemekből, a figuralitásra csak utaló,
inkább absztrakt, de mindenképp organikus elemekből kibomló kompozíciók. A
művész nem vezeti szemünket, ’lássuk bele, amit szeretnénk’ felszólítással
engedi a nézőt útjára. Kicsit olyan dolog megfejteni Dunai Bea képeit, mint az
a régi óévzáró szokás, amelyet nagymamák elmeséléséből ismerhetünk, mely
szerint szilveszterkor hideg vízbe ólmot kell önteni, amikor is a megdermedő
anyagba különböző szimbolikus elemeket, vagy épp konkrét formákat láttak és
ebből jósoltak a következő esztendőre. Azzal a különbséggel, hogy Bea formái kevésbé
a dermedt ólomra, mint inkább finoman hajlongó növényi ornamensekre
emlékeztetnek. Szóval a néző is csak néz és néz és belelát, például engem éppen
kitörő vulkán egy keleti selyemkendő hasonló motívumára emlékeztet és bennem a
női princípiumot jelképező bőségszaruként materializálódik a vonagló
spirálforma. Dunai nem irányít, legfeljebb csak terelget, színnel és a forma
milyenségével közvetít egy atmoszférát, saját, aktuális belső állapotát. Ezek a
képek léleklenyomatok, belső impressziók, mivel egy adott pillanat hangulatát,
érzelmi állapotát örökítik meg, és talán ezért ennyire sokfélék.
Korábbi, grafikus jellegű alkotásaihoz képest újabb
képei lendületesebbek, és kissé jobban kapcsolódnak a figuralitáshoz, de még
így is kellőképpen absztraháltak ahhoz, hogy ne ismerjük fel egykönnyen a
koncentrikus, színorgia kompozícióban egy róka és egy madár küzdelmét (Szívbéli
küzdelmek). A hajlongó, örvénylő vonalak erőteljes nőiességét nem erőltetett
szimbólumok segítségével érzékelteti, hanem azzal a képességével, hogy a való
világból érkezett jeleket befogadja, szeizmográfként dekódolja, majd a maga
nyelvéhez, formáihoz idomítja. Így nem a látványt, hanem a látvány által
kiváltott érzéseket rögzíti.
Bár sok szempontból Dunai Bea még az útkeresés
fázisában van, bízhatunk abban, hogy finom poétikus hajlama, festészetének
költőisége a jövőben még több festményben ölt testet.
Budapest, 2007.
szeptember 6.
-------------------------------------------------------------------------------------
Merleau-Ponty
a modern festészetet a lét sokoldalúságában való elmélyülésnek nevezi, melyben
a mélység az új inspiráció. Művészetfilozófiája nem formai, technikai bravúrok
tekintetében szab határt, közelítésmódjának lényege abban áll, hogy a művészet
milyen mértékben tud túllépni önmagán. Ezáltal az is kiderül, hogy az alkotó
személyiség érzelmi intelligenciája mennyiben járul hozzá a mű létrejöttéhez.
Vannak olyan emberek, akiknek az életét alapvető
módon egyfajta sóvárgás határozza meg: sóvárgás a szépre, a jóra, az igazra,
valamint az iránt, hogy a világ és az egyedi élet harmonikus egésszé fonódjon.
Talán abban a dosztojevszkij-i mondatban hisznek, miszerint „a világot a
szépség fogja megmenteni.” Gyakran saját belső világuk felé fordultak, abban
találva, teremtve meg valamiféle szeretetforrást. Saját, olykor lázadó,
ellentmondásokkal viaskodó belső világukban, a negatív és a pozitív erők
ütköztetése révén igyekeznek létrehozni, kiépíteni a harmóniát. A jelen világ
fogyatékosságai, szépséghibái közepette gyakran terhes számukra a létezés, így
hát úgy érzik, jogot formálhatnak arra, hogy maguk állítsák fel önmaguk és
környezetük normáit, miközben erősen törekednek a hitelességre. Gyakran a
művészi kifejezőerőt hívják segítségül, mert ez a közeg teremti meg számukra
érzelmeik közvetlen formába öntését. Művészetük sajátossága a szublimáció (pl.:
lásd a József Attila-i ösztön-szublimációt: „Nem való ez, nem is álom, úgy
nevezik, szublimálom ösztönöm”): érzéseiket közvetetten, szimbólumok, rituálék
révén tárják fel. Olyan érzelmi mélységekre képesek, melyek legtöbbünk elől
elzártak maradnak. Művészetükkel mégsem önnön saját hangulati játszadozásaikat
erőltetik ránk, hanem oly tiszta formában fejezik ki nagy érzéseiket, miáltal
gyümölcsözővé tudják tenni azt a valódi emocionalitást, mely az általános
érvényűt fejezi ki.
Művészetük másik jellemzője a szellemi- lelki- gondolati
szenzibilitás. Az a fajta művészeti attitűd, mely a külső tapasztalatokat az
alkotó személyiségén átfuttatva új értelemmel átitatva vetíti ki, formálja
anyagba. Szélsőséges lenne azt állítani, hogy az introverzió, az egyedi lelki
élményekre való egyoldalú beállítottság lenne jellemző rájuk, de a befelé
fordulás, a tapasztalatok erőteljes elmélyítése, és új világgá formálása
művészetük határozott jellemvonása. A külvilág képi leképezése egyáltalán nem
érdekli őket. Sokkal inkább a belső folyamtok szellemi- lelki- gondolati
történések formába öntése lép fel szinte kényszerítő erővel művészetükben.
A létrejött alkotások e fent említett kényszerítő erő
ellenére nem mindig hangosan zengők, agresszívan támadók, hanem gyakran csendes
meditációk, elmélkedések, de gyakran drámaian személyes vívódások, melyek
azonban az általánosan érvényes igazságok megtalálásáért mennek végbe. Nem kell
tehát feltétlenül a művészet okozójakén – a művészet-akarásként - kunstwollen –
(mint az jellemző a XX. század második fele óta) csak az önkifejezési vágyat
látnunk. Bea esetében is sokkal inkább a nagy egész láthatatlan rezgéseinek
befogása zajlik, amikor művei készülnek. A nagy egészen pedig a társadalomban
élő embert – így egyként magát is –, s a körülötte létező materiális és főleg a
magasabb rendű szellemi világot egyaránt érteni kell. Így a szublimáció és a
szenzibilitás az ő művészetében imaginációvá, olyan képzelőerővé válik, mely
képes a belső érzések felszínre hozatalára, mély tartalommal (erkölcsiséggel,
szeretettel...) való átitatására.
Még egyszer: művei csendes meditációk, miközben
bánatot okozó negatív erők, feloldásra váró elfojtások, konfliktust indukáló
energiák válnak tisztává, nemesednek alkotássá. Ismét hangsúlyoznám, hogy az
ilyen, befelé forduló, meditatív művészetet introvertált alkotásmódként
határozhatjuk meg, szemben a kifelé forduló extrovertált attitűddel. De itt
mégsem az egyén vívódásai, problémái vetülnek rá a világra. Nem az aktualitások
pillanatnyi meghatározottsága érvényesül a művek keletkezésénél, hanem
általánosabb, úgy is mondhatnánk, hogy az örökkön meglévő törvényszerűségek
mozgatják az alkotót (ha nem lenne elhasznál már e kifejezés, szívesen mondanám
azt, hogy médiumot), ha nyitott elmével befogadóvá majd közvetítővé képes válni
a nagy összefüggések rendszerében.
Az érkező impulzusok azonban nem válnak azonnal
tiszta, stabil képzetekké. Nem mindig elég intenzívek ahhoz, hogy értelmezhetők
legyenek. Így hát, hogy ne vesszenek el, ne illanjanak el: képpé kell válniuk.
Az alkotás folyamatában tisztulnak, telítődnek, s kapnak színbeli és formai
tartalmat, valamint mozgási-áramlási energiát a kép sík felületén elfoglalt
helyzetük révén. A lét sokoldalúságában elmerülve tehát a festészet a kezdeti
homályos lelki, gondolati fogalomkezdemények kitisztulási helye elmélyülés és
meditáció által, s a mű organikus, a kozmosz energiáiból létrejött, de emberi
tartalommal is feltöltött egységgé válik, mely magasztos célt hivatott
betölteni.
Ám az alkotáshoz szükséges lelki tisztaság csak
kivételes alkalmakkor és kivétele egyéneknek adatik meg. Bea is sokat küzdött
az alkotás különleges lelki állapotában a feltörő félelmekkel, a jogosan vagy
oktalanul rátörő haraggal, dühvel, a kétségbeeséssel, a vágyakozással. Ilyen
lelkiállapotban születtek Fájdalom, Teher, Sóvárgás című képei majd A kulcs,
melynek létrejöttekor felfénylett lelkében a felismerés. Az, hogy belső
érzéseinek felszínre hozatala művészetének a lényege. Az, hogy az állandósággal
szemben a változások folyamának önnönmagán való átengedése, önnön lelki
rétegzettségének a felfejtése, a cetrum és a köré szerveződő perifériák
harmonikus hierarchiájának megértése (mondhatnák, ez lenne a kompozíció maga)
az alkotás lényege. Így Bea festményeivel, önálló jelrendszerével, tehát
művészetének alapvetésével kapcsolatban a következő frazeológiák jutottak
eszembe:
A kép megszabadítása az objektivitástól, így a
formák a színek a mozgásenergiák sokkal több érzelem magukba zárására képesek,
mint a valóság elemei; Külvilágtól elszippantott dinamikus mozgási energia;
Finoman erotikus lüktető puhaság – a női lét princípiumai, stációi; Lágy
közegben örvénylő formálódás, de a spiralitás teljességének elérése nélkül – tehát
beteljesületlenség, vagy vágyódás a teljességre; Dimenziók közötti átjáró,
határterület (purgatórium? – megtisztulás esélye?); Felületen való létezés vagy
alámerülés-beavatás?; A végső tökéletesség hiányának fájó érzete, ám törekvés a
kozmikus zeneiség emberi mértékkel való lejegyzésére.
Művei portrék, pontosabban önportrék, még
pontosabban belső portrék. Nem az arcra kiülő mimikával, hanem a lélek
tombolásának energiafutamaival. Felerősödő, ellágyuló, egymásnak torlódó,
elcsendesedő, lágyan hömpölygő színáramlásokkal festi le önmagát: igyekszik
felmutatni a művészet igaz arcát – művei az önmagából felépített világ
realizációi.
Világot formál, mint általában a mindenség
megértésének kényszerétől hajtott filozófiák. S mint ahogy korunk filozófiája a
világ megértését a művészi reflexiókban keresi, úgy a művészek sokszor a mély
filozófia eredményeiben vagy a komplex világképet felvázoló vallásokban
keresnek alapot.
Emlékezzenek, s e gondolatok hurcolása közben nézzék
Dunai Beáta festményeit: Merleau-Ponty a modern festészetet a lét
sokoldalúságában való elmélyülésnek nevezte, melyben a mélység az új
inspiráció.
Szentendre, 2009. június 14.
